A cím csalóka, mert jelen esetben én vagyok a szerzőtárs, akiről tavaly februárban megjelent ez a kis riport Kocsis Nagy Noémi szerkesztésében a Publio blogjában. Meglehetősen terjedelmes írás volt, ezért kissé megvágtam. Remélem, ez semmit nem vesz el a "megismerés" élményéből.

Pados Judit vagyok, aki Judith Saray néven is publikál. Talán nagyképűségnek tűnik kezdőként két névvel indulni csatába, de az első lépéseknél eldöntöttem, hogy megpróbálom megkülönböztetni a világokat, amelyekben időről időre elmerülök, ezért a romantikus, szerelmes történeteket a lánykori nevemen, minden más jellegű írásomat a férjem családnevén jegyzem majd. Így mindenki tudhatja (sejtheti), mire számíthat a szerzői név alapján, ha újabb kötettel találkozik. Kicsit megkésve léptem a publikálás rögös útjára, de ezt felfoghatjuk úgy is, hogy kellő élettapasztalattal a hátam mögött. Mindig is szívesen fogalmaztam meg írásban a gondolataimat, de a komolyabb írás 2010-ben lépett be az életembe. Első nekifutásként nyitottam egy blogot (lassukeringo.blogspot.com), amely a napról napra alakuló történetek gyűjtőhelye lett.

Hogy ne tűnjek annyira titokzatosnak, a blog olvasóinak közös érdeklődési köre ez esetben a Twilight (igen, lehet szörnyülködni) és szereplői voltak. Ennek kapcsán keveredtem olyan oldalakra, ahol a legkülönfélébb fanficek íródtak. Nem szabad lebecsülni ezeket, mert közülük olyan nevek nőttek ki, akik hamarosan ott voltak a könyvesboltok polcain, mint pl. Spirit Bliss az Árnyékvilággal, vagy Szurovecz Kitty a Gyémántfiúval. Én is egy olyan regénnyel kezdtem, amelynek Robert Pattinson volt a főszereplője (ez hozta meg az érdeklődő olvasókat), aztán szép észrevétlenül elhagytam/tuk őt, bár tagadhatatlan, hogy a főhős fizimiskájánál gyakran visszatértem a szürke szemekhez.

2015-ben jött el a pillanat, amikor hosszas hezitálás után elküldtem egy levelet a Publio Kiadónak, amely elérhetőbb utat kínált a kiadáshoz, mint bárki más, és ezzel megkezdődött egy máig tartó kapcsolat, melyből eddig 9 könyv született. 6 romantikus (Zöldzug, Eszmélés, Lakótársak, A szerelem örök, Szürkeszem, Időtlen szerelem), 1 kutyás (Morgan - Mindent kutyámról, 1 Velencéhez kapcsolódó rövidebb írások gyűjteménye (Velencei mesék), és 1 mesekönyv (Az öreg szekrény meséje - Zsemle és Kócos kalandjai). Közben különböző pályázatokra is küldtem az írásaimból, így jelent meg egy novellám az Uploaded Magazin antológiájában és a Pegazus Könyvek Antológia 2016-ban.

Mennyire nehéz kiadni az elsőt?  -  Erre a válasz: nagyon nehéz. És itt nem a gyakorlati tennivalók nehézségeire gondolok elsősorban. Nem! Számomra már az is nagy lépés volt, hogy abban a blogban kiálltam a nyilvánosság elé. De talán megkönnyítette, hogy tudtam, csupa barát fogja olvasni. Aztán idővel mások is, de addigra már nem volt bennem a kezdeti görcs. Már nem is tudom, mi volt az a pillanat, amikor kiadók elérhetőségeit böngésztem és szépen megsoroztam őket a regényemmel. Biztos ismeritek az érzést, amikor az ujjatok ott lebeg az Enter billentyű felett, aztán egy óvatlan pillanatban, mintha nem is hozzátok tartozna és önálló életet élne, lenyomja. Na, ez is olyan pillanat volt.

Vannak-e konkrét források, művek, szerzők, akik formálják a stílusod? -  Szerintem nincsenek. Az biztos, hogy a tény, hogy valaha én magam is rengeteg hasonló könyvet olvastam, befolyásolt, ha másban nem is, legalább a történetvezetésben. De őszintén szólva én írás közben filmszerűen látom magam előtt a történetet, megvan a magam főhőse, és a magam moziját próbálom írásba foglalni. Akik olvasnak, azt mondják, felismerhető a stílusom. Ez főleg olyankor bukik ki, amikor másról írok, nem a szerelemről. A Velencei mesék jó példa lehet erre. Egyébként romantikus témában olyan író a kedvencem, akit képtelenség lenne akár utánozni is. Amanda Quick 19. századi Angliájában játszódó könyvei nagy kedvenceim.

Célod, hogy elgondolkoztass, vagy csak kellemes kikapcsolódást szeretnél nyújtani, esetleg megmutatni valamit magadból? - Az elsődleges célom a szórakoztatás, de sokszor érkezett vissza olyan jelzés, hogy egyes helyzetekben elgondolkodtak a szereplők tettein, reakcióin, sőt, még a saját életükkel is párhuzamot tudtak vonni. Egyébként akarok, nem akarok, mégis rengeteg apró részletben ott vagyok én magam is. Ez persze elsősorban azok számára nyilvánvaló, akik ismernek. Pont a napokban mondta egy ismerősöm, hogy megdöbbentette az az őszinteség, ahogy egy olyan dolgot írtam bele például az Eszmélés című történetbe, amiről korábban neki is keseregtem. Nem hiszem, hogy tudatos volt, de ezt a történetet pont akkoriban írtam és valahogy egyszer csak a sztori része lett a valóságom.

Hogyan változtatta meg a kutya a mindennapi életedet (lelki szinten)? Milyen tulajdonságokat fedeztél fel a kutyában, ami emberben csak ritkán lelhető fel, vagy éppenséggel hiányzik? Szerinted érző lény a kutya? Tapasztaltál valami spirituális képességet a kutyánál? -  Hú, belekérdeztél a tutiba. A téma, amiről órákig tudnék beszélgetni. Nehéz és izgalmas kérdések. Amiket tulajdonképpen az ember ritkán fogalmaz meg, még akkor is, ha képes hosszú oldalakon át emlékezni a közös kalandokra. Az biztos, ha egyszer megismered az érzést, ami egy négylábú családtaggal költözik az életedbe, függő leszel. Nem túlzás családtagnak nevezni, még ha természetesen meg is van a maga helye a családi rangsorban. Elkényeztetett a sors, két egészséges, szerető fiam van, de még így is azt mondom, ezekkel a szőrösökkel teljes az életünk. Gyerekként szerettem volna kutyát, de nem lehetett. Aztán a férjemmel lett kutyám is, csak éppen nem olyan, amilyet igazán szerettem volna. Ő a tacskókat szerette, én meg első kutyásként nem nagyon tudtam mit kezdeni egy ilyen erős egyéniséggel. Nagyobbat és szőrösebbet képzeltem el, ugyanakkor szelídebbet, kedvesebbet. Ráadásul akkoriban voltak kicsik a gyerekeink, elsősorban a velük való foglalkozás kötött le, a kutya csak kiegészítette a családi képet, de messze nem foglalkoztam vele annyit, mint később Morgannal, vagy amennyit a mostaniakkal. Ha nem akartam, hogy a fejünkre nőjön, keményen kellett fognom, és akkoriban megfogadtam, inkább ne legyen kutyám, de én többet nem harcolok egy négylábúval. Aztán a kisebbik fiam nagy kutyát szeretett volna (mint ahogy én is világ életemben) és a választásunk a Golden retrieverre esett. Nem akarok reklámot csinálni a fajtának, nem is kell, de az biztos, hogy ritka érzékeny lelkületű kutyák. Ő lett Morgan, akivel hosszú évekig jártam kutyaiskolába, aztán sportolni is, aki ott volt velünk, ha vidámság volt, és ott, ha bánat. A maga módján ki is vette a részét az érzelmi hullámvasútból, mint valami terápiás négylábú pszichodoktor. Nehéz ezt megmagyarázni, egyszerűen csak melléd feküdt a szőnyegen vagy a kanapén és máris könnyebb lett az, ami előtte még a torkod szorongatta. Az ő elvesztése volt az első komoly veszteségem az életben, amit már egy komoly betegség előzött meg, és amit már értő lélekkel éltem meg. Mellette megtanultam, milyen torokszorító módon lehet aggódni valakiért, aki a szívemnek kedves. Rengeteg időt töltöttünk együtt, igazi családtag volt. Soha nem ítélt meg, nem bírált, nem haragudott, nem sértődött meg, mint az emberek körülöttem, egyszerűen csak ott volt, ha szükség volt rá és bársonyos buksiját az ölembe hajtva rendbe tette a világ dolgait. Azt mondják, a kutyák ösztönlények, szerintem érző élőlények. Amikor kis barátja, Buksi elment, a maga módján meggyászolta; amikor fedezett, nemcsak az aktust élte meg, de elképesztő gyengédséggel „udvarolt” szíve hölgyének. De nem tudom mással magyarázni a hozzánk való kötődését sem. Azt mondják, a kutyák rendelkeznek egy különleges hatodik érzékkel. Nem tudom. Nem kellett füstöt jeleznie az éjszaka közepén, hogy megmentsen a fulladástól, nem kellett gyászolnia… nem tudom, miben jelentkezett nála, ha volt egyáltalán. Csak azt tudom, hogy amikor nem volt velünk, mert azt gondoltuk, hogy a nyaralóban jobb dolga lenne a nyári nagy melegben a nagyival, akkor két nap után elmentünk érte, mert egyszerűen üres volt a lakás nélküle. És egy pillanatig nem habozott, hogy jöjjön vagy maradjon. Akaratlanul is kitaposta az utat az utódjának, Colinnak. Ami meglepő, hogy annyi év után újra van tacskónk is, egy kis szálkás, Jack, akivel remek párost alkotnak, és aki néhány hónap alatt megérlelte bennem az igényt, hogy írjak róluk. Kutyásnak lenni életforma, mint ahogy az írás is az. Hogy ez a kettő nálam találkozott, életem nagy ajándéka.