Nagy lelkesedéssel vettem újra birtokba ezt a blogot, de hamar rá kellett jönnöm, nem véletlenül voltam hozzá hűtlen az utóbbi alkalommal. Többen jeleztétek, hogy körülményes a kommentelés, és mivel nem öncélú írogatásra született, így inkább visszatérek a judithsarayblog.wordpress.com-ra. Köszönöm a megértéseteket és remélem, a régi jól bevált felületen elmondjátok mindazt, ami itt kényszerűségből bennakadt.

A cím csalóka, mert jelen esetben én vagyok a szerzőtárs, akiről tavaly februárban megjelent ez a kis riport Kocsis Nagy Noémi szerkesztésében a Publio blogjában. Meglehetősen terjedelmes írás volt, ezért kissé megvágtam. Remélem, ez semmit nem vesz el a "megismerés" élményéből.

Pados Judit vagyok, aki Judith Saray néven is publikál. Talán nagyképűségnek tűnik kezdőként két névvel indulni csatába, de az első lépéseknél eldöntöttem, hogy megpróbálom megkülönböztetni a világokat, amelyekben időről időre elmerülök, ezért a romantikus, szerelmes történeteket a lánykori nevemen, minden más jellegű írásomat a férjem családnevén jegyzem majd. Így mindenki tudhatja (sejtheti), mire számíthat a szerzői név alapján, ha újabb kötettel találkozik. Kicsit megkésve léptem a publikálás rögös útjára, de ezt felfoghatjuk úgy is, hogy kellő élettapasztalattal a hátam mögött. Mindig is szívesen fogalmaztam meg írásban a gondolataimat, de a komolyabb írás 2010-ben lépett be az életembe. Első nekifutásként nyitottam egy blogot (lassukeringo.blogspot.com), amely a napról napra alakuló történetek gyűjtőhelye lett.

Hogy ne tűnjek annyira titokzatosnak, a blog olvasóinak közös érdeklődési köre ez esetben a Twilight (igen, lehet szörnyülködni) és szereplői voltak. Ennek kapcsán keveredtem olyan oldalakra, ahol a legkülönfélébb fanficek íródtak. Nem szabad lebecsülni ezeket, mert közülük olyan nevek nőttek ki, akik hamarosan ott voltak a könyvesboltok polcain, mint pl. Spirit Bliss az Árnyékvilággal, vagy Szurovecz Kitty a Gyémántfiúval. Én is egy olyan regénnyel kezdtem, amelynek Robert Pattinson volt a főszereplője (ez hozta meg az érdeklődő olvasókat), aztán szép észrevétlenül elhagytam/tuk őt, bár tagadhatatlan, hogy a főhős fizimiskájánál gyakran visszatértem a szürke szemekhez.

2015-ben jött el a pillanat, amikor hosszas hezitálás után elküldtem egy levelet a Publio Kiadónak, amely elérhetőbb utat kínált a kiadáshoz, mint bárki más, és ezzel megkezdődött egy máig tartó kapcsolat, melyből eddig 9 könyv született. 6 romantikus (Zöldzug, Eszmélés, Lakótársak, A szerelem örök, Szürkeszem, Időtlen szerelem), 1 kutyás (Morgan - Mindent kutyámról, 1 Velencéhez kapcsolódó rövidebb írások gyűjteménye (Velencei mesék), és 1 mesekönyv (Az öreg szekrény meséje - Zsemle és Kócos kalandjai). Közben különböző pályázatokra is küldtem az írásaimból, így jelent meg egy novellám az Uploaded Magazin antológiájában és a Pegazus Könyvek Antológia 2016-ban.

Mennyire nehéz kiadni az elsőt?  -  Erre a válasz: nagyon nehéz. És itt nem a gyakorlati tennivalók nehézségeire gondolok elsősorban. Nem! Számomra már az is nagy lépés volt, hogy abban a blogban kiálltam a nyilvánosság elé. De talán megkönnyítette, hogy tudtam, csupa barát fogja olvasni. Aztán idővel mások is, de addigra már nem volt bennem a kezdeti görcs. Már nem is tudom, mi volt az a pillanat, amikor kiadók elérhetőségeit böngésztem és szépen megsoroztam őket a regényemmel. Biztos ismeritek az érzést, amikor az ujjatok ott lebeg az Enter billentyű felett, aztán egy óvatlan pillanatban, mintha nem is hozzátok tartozna és önálló életet élne, lenyomja. Na, ez is olyan pillanat volt.

Vannak-e konkrét források, művek, szerzők, akik formálják a stílusod? -  Szerintem nincsenek. Az biztos, hogy a tény, hogy valaha én magam is rengeteg hasonló könyvet olvastam, befolyásolt, ha másban nem is, legalább a történetvezetésben. De őszintén szólva én írás közben filmszerűen látom magam előtt a történetet, megvan a magam főhőse, és a magam moziját próbálom írásba foglalni. Akik olvasnak, azt mondják, felismerhető a stílusom. Ez főleg olyankor bukik ki, amikor másról írok, nem a szerelemről. A Velencei mesék jó példa lehet erre. Egyébként romantikus témában olyan író a kedvencem, akit képtelenség lenne akár utánozni is. Amanda Quick 19. századi Angliájában játszódó könyvei nagy kedvenceim.

Célod, hogy elgondolkoztass, vagy csak kellemes kikapcsolódást szeretnél nyújtani, esetleg megmutatni valamit magadból? - Az elsődleges célom a szórakoztatás, de sokszor érkezett vissza olyan jelzés, hogy egyes helyzetekben elgondolkodtak a szereplők tettein, reakcióin, sőt, még a saját életükkel is párhuzamot tudtak vonni. Egyébként akarok, nem akarok, mégis rengeteg apró részletben ott vagyok én magam is. Ez persze elsősorban azok számára nyilvánvaló, akik ismernek. Pont a napokban mondta egy ismerősöm, hogy megdöbbentette az az őszinteség, ahogy egy olyan dolgot írtam bele például az Eszmélés című történetbe, amiről korábban neki is keseregtem. Nem hiszem, hogy tudatos volt, de ezt a történetet pont akkoriban írtam és valahogy egyszer csak a sztori része lett a valóságom.

Hogyan változtatta meg a kutya a mindennapi életedet (lelki szinten)? Milyen tulajdonságokat fedeztél fel a kutyában, ami emberben csak ritkán lelhető fel, vagy éppenséggel hiányzik? Szerinted érző lény a kutya? Tapasztaltál valami spirituális képességet a kutyánál? -  Hú, belekérdeztél a tutiba. A téma, amiről órákig tudnék beszélgetni. Nehéz és izgalmas kérdések. Amiket tulajdonképpen az ember ritkán fogalmaz meg, még akkor is, ha képes hosszú oldalakon át emlékezni a közös kalandokra. Az biztos, ha egyszer megismered az érzést, ami egy négylábú családtaggal költözik az életedbe, függő leszel. Nem túlzás családtagnak nevezni, még ha természetesen meg is van a maga helye a családi rangsorban. Elkényeztetett a sors, két egészséges, szerető fiam van, de még így is azt mondom, ezekkel a szőrösökkel teljes az életünk. Gyerekként szerettem volna kutyát, de nem lehetett. Aztán a férjemmel lett kutyám is, csak éppen nem olyan, amilyet igazán szerettem volna. Ő a tacskókat szerette, én meg első kutyásként nem nagyon tudtam mit kezdeni egy ilyen erős egyéniséggel. Nagyobbat és szőrösebbet képzeltem el, ugyanakkor szelídebbet, kedvesebbet. Ráadásul akkoriban voltak kicsik a gyerekeink, elsősorban a velük való foglalkozás kötött le, a kutya csak kiegészítette a családi képet, de messze nem foglalkoztam vele annyit, mint később Morgannal, vagy amennyit a mostaniakkal. Ha nem akartam, hogy a fejünkre nőjön, keményen kellett fognom, és akkoriban megfogadtam, inkább ne legyen kutyám, de én többet nem harcolok egy négylábúval. Aztán a kisebbik fiam nagy kutyát szeretett volna (mint ahogy én is világ életemben) és a választásunk a Golden retrieverre esett. Nem akarok reklámot csinálni a fajtának, nem is kell, de az biztos, hogy ritka érzékeny lelkületű kutyák. Ő lett Morgan, akivel hosszú évekig jártam kutyaiskolába, aztán sportolni is, aki ott volt velünk, ha vidámság volt, és ott, ha bánat. A maga módján ki is vette a részét az érzelmi hullámvasútból, mint valami terápiás négylábú pszichodoktor. Nehéz ezt megmagyarázni, egyszerűen csak melléd feküdt a szőnyegen vagy a kanapén és máris könnyebb lett az, ami előtte még a torkod szorongatta. Az ő elvesztése volt az első komoly veszteségem az életben, amit már egy komoly betegség előzött meg, és amit már értő lélekkel éltem meg. Mellette megtanultam, milyen torokszorító módon lehet aggódni valakiért, aki a szívemnek kedves. Rengeteg időt töltöttünk együtt, igazi családtag volt. Soha nem ítélt meg, nem bírált, nem haragudott, nem sértődött meg, mint az emberek körülöttem, egyszerűen csak ott volt, ha szükség volt rá és bársonyos buksiját az ölembe hajtva rendbe tette a világ dolgait. Azt mondják, a kutyák ösztönlények, szerintem érző élőlények. Amikor kis barátja, Buksi elment, a maga módján meggyászolta; amikor fedezett, nemcsak az aktust élte meg, de elképesztő gyengédséggel „udvarolt” szíve hölgyének. De nem tudom mással magyarázni a hozzánk való kötődését sem. Azt mondják, a kutyák rendelkeznek egy különleges hatodik érzékkel. Nem tudom. Nem kellett füstöt jeleznie az éjszaka közepén, hogy megmentsen a fulladástól, nem kellett gyászolnia… nem tudom, miben jelentkezett nála, ha volt egyáltalán. Csak azt tudom, hogy amikor nem volt velünk, mert azt gondoltuk, hogy a nyaralóban jobb dolga lenne a nyári nagy melegben a nagyival, akkor két nap után elmentünk érte, mert egyszerűen üres volt a lakás nélküle. És egy pillanatig nem habozott, hogy jöjjön vagy maradjon. Akaratlanul is kitaposta az utat az utódjának, Colinnak. Ami meglepő, hogy annyi év után újra van tacskónk is, egy kis szálkás, Jack, akivel remek párost alkotnak, és aki néhány hónap alatt megérlelte bennem az igényt, hogy írjak róluk. Kutyásnak lenni életforma, mint ahogy az írás is az. Hogy ez a kettő nálam találkozott, életem nagy ajándéka.

Rohamléptekkel közeleg az év utolsó napja és itt az ideje, hogy megköszönjem az egész éves kitartó és megtisztelő figyelmeteket a blogokban, a könyvvásárlásokkor. Nagyon megható volt, hogy ugyanazzal a szeretettel fogadtátok a történeteimet, mint ahogy én reménykedtem benne születésükkor. Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor elismerik az ember munkáját, még ha jelen esetben ez a munka már önmagában is örömforrás. Az évvégi változások a kiadásban kicsit elbizonytalanítottak a folytatást illetően, de meggyőztetek, nem szabad cserben hagynom az olvasókat, akik újabb regényekre várnak. Bár néhány munkámmal különböző pályázatokon próbálkozom, de azért maradt még a tarsolyomban írás. Mi lenne más olyan remek alkalom, mint a közelgő Valentin nap, hogy ezek közül valamelyikkel megörvendeztesselek Titeket? Hagyománnyá téve az idei megjelenést, ismét két szerelmes történet kap majd helyet a 2017-es kötetben is. A családban marad és Távol a világ zajától alcímekkel még keresik a közös, figyelemfelkeltő főcímet, de biztos vagyok benne, hogy mire megérkezik a szerelmesek ünnepe, a Publio Kiadótól megszokott színvonalas borító is elkészül. Most azonban félre a munkatervekkel, ünnepeljünk! Emelem képzeletbeli poharam és sikeres, boldog új esztendőt kívánok minden kedves olvasómnak!

Amit a könyvkiadás kapcsán az előző posztban nem említettem, az az, hogy ezek a könyvek elsősorban e-bookként jelennek meg, majd nyomtatásban is rendelhetőek, de a kis példányszám miatt meglehetősen drágán. Nos, ezt csak zárójelben.

Másodikként jelent meg az Eszmélés című kötet. Egy egészen más világ, mint a Zöldzug. Talán én sem tudnám jobban megfogalmazni a történet lényegét, mint az egyik kedves olvasómtól kapott levélke: „Végeztem az Eszmélés c. könyveddel; Judit, azt nem mondtad, hogy ha a kezembe veszem, nem tudom letenni! Hétfő este olvastam el. Igaz csak későn, tíz körül kezdtem el,hajnal fél háromra végeztem. Nem így gondoltam, mert másnap dolgoztam. Judit! SZUPER JÓÓÓÓ! Ennél bővebben: Egy tea mellett órákig tudnék róla beszélni. Megfogtad az 50-es nők problémáit, gondjait, lelki vívódásukat. Mikor a test öregszik, de az elme, a lélek még beragadt úgy 30 körül. Minden egyes mondatát elolvastam, nem lehetett csak úgy átugrani egy-egy soron, mert uncsi és szeretnék haladni. Minden szó és mondat lényeges, érthető, tiszta, egyszerű gondolat, átlag ember (nő)problémái. Ezért egyből azonosulni lehet a főszereplővel; mint egy film, pereg az ember szeme előtt. Aranyos, huncutság, vívódás van benne, minden. Szóval, ha a többi is ehhez hasonló lesz, felvásárolom az összes könyvedet. A kolléganőim is ráharaptak, már van, aki rendelni is akar. Tegnap töltötte az 50. szülinapját, csak beleolvasni engedtem őket, oda nem adom, mert ronggyá olvassák és akkor hogy dedikáltassam veled?” Mária

Julia és Ryan története a fordulataival okozhat meglepetéseket az olvasónak, de biztos vagyok benne, hogy unatkozni nem fog az olvasásakor.

Elérhető: http://publioboox.com/hu_HU/eszmeles

Mi mással kezdhetném ennek a blognak a dolgos hétköznapjait, mint egy ismertetővel. Magamról persze aligha tudnék olyan érdekességeket megosztani, mint a történeteimről, így aztán maradjunk is inkább ezeknél.

Az a bizonyos első fecske... Mondhatnánk persze azt, hogy "az első fecske nem csinál nyarat", de jelen esetben ez azért nem volt így egészen igaz. 2015-ben már jócskán összegyűltek a "fiókomban" kész regénykék, amiket a lassukeringo.blogspot.com-on osztottam meg az érdeklődőkkel. Előbb csak barátokkal, később - ahogy terjedt a híre - ismeretlen ismerősökkel is. Tehát volt honnan válogatni, bár természetesen mindegyik némi ráncfelvarrásra szorult. Egy ideje már rágódtam rajta, merjek-e belevágni a könyvkiadás kalandjába. Volt már tapasztalatom kiadóval, aki lelkesedett az írásomért, aztán olyan összegről készített kalkulációt, hogy beleszédültem. A Publio Kiadó azonban ingyenességet hirdetett, Oké, ez volt az, amiért nem is hittem az egészben. Ingyenes megjelenés? Biztos van benne valami csavar, hiszen az életben semmi sincs ingyen! Ezért óvatosságból  egy olyan írásomat választottam, amely nem volt igazán hosszú, és bár kedveltem, szükség esetén mégis el tudtam engedni. Ugyanis a szerződés akkor még nyolc hosszú évre szólt. A borítót barátnőm, Alessia készítette, aki remekül ráérzett a tartalom képi megjelenítésére. Ez az első fecske tehát csak a megjelenést tekintve volt az, írás szempontjából már sok másik is megelőzte.

A történet röviden: Dakota és Jeff a kivételezettek életét élik a napfényes Kaliforniában. Persze, ahol napfény van, árnyék is van, hőseink pedig igencsak kiveszik részüket nagyvilági életük árnyoldalából. Rossz döntéseik kényszerhelyzetbe hozzák őket, és ennek köszönhetik a találkozásukat, amely ráébreszti mindkettőjüket, hogy a démonaikkal csak együtt van esélyük megküzdeni. Az út nem könnyű, néhány újabb pofont is sikerül begyűjteniük, amíg a végére érnek, de ahogy egy "rendes" romantikus történetben történnie kell, a szerelem mindent legyőző erejével felvértezve győzedelmeskednek.

Elérhetőség: https://publioboox.com/hu_HU/zoldzug

Januárban nyitottam ezt a blogot, de végül magára hagytam, mert nem akartam egy másik - úgynevezett szerzői - blogomat cserben hagyni. Friss volt még az is, és úgy döntöttem, azt részesítem előnyben, ott népszerűsítem a publikált írásaimat. A mai napon azonban visszatértem ide, mert ez a dolog is olyan, hogy aki egy fenékkel akar több lovon megülni, az óhatatlanul a porban köt ki. Az év lassan a végéhez ér, és ezzel a döntésemmel a blogvilágban is körbeértem.

judithsarayblog.wordpress.com köszönöm, hogy velem voltál, judith-a-betuveto.blog.hu üdv a fedélzeten!

Még tartanak a karácsony meghitt napjai, még előttünk az óév búcsúztatója, az új év köszöntése. Nincs is ennél remekebb alkalom a váltásra. Szerintem :)

-Nem is akarsz gyerekeket, férjet, családi házat és törlesztőrészleteket? – nézett rá kutatóan a férfi.

-Dehogynem – vont vállat Selena. –Csak tudod, ez nem kifejezetten az én elképzeléseimen múlik. Amíg nem találkozom azzal, aki ugyanazt akarja, amit én, addig a dolog elég reménytelen. És igen, vannak elvárásaim, amiknek nem könnyű megfelelni – egyenesítette ki önérzetesen a gerincét. Jash felvonta a szemöldökét a dacos mozdulattól. Nocsak, ilyen kemény elvárások lennének ezek? Kifejezetten kíváncsi lett. Persze minden mögöttes szándék nélkül, csak hogy megértse, miért van még ez a tündér egyedül. -Milyen elvárásaid vannak? – tette fel látszólag közömbösen a kérdést, mire kissé sunyi macskaszemekkel nevetett rá a nő. -Nocsak, talán érdekel a lehetőség?

Jash megvonta a vállát. -Hát, a távolság leküzdhető, ha érdemes időt és energiát fordítani valamire – válaszolt talányosan. -Szóval, mik azok az elvárások? – ismételte meg a kérdést.

Selena egy pillanatig habozott, aztán úgy döntött, nem feszegeti tovább a férfi érdeklődésének hátterét. -Nos, az illető legyen szellemi társ, megbízható, humoros, szeresse az állatokat, rezonáljon az én hullámhosszomon … minden tekintetben – pirult bele a gondolatba, hogy mit is akart ezzel mondani –ja, és legyen őszinte, hűséges, állhatatos. Azt hiszem, ennyi.

Jash magában összegezte a hallotakat: Rólam beszél. Összerezzent a felismeréstől. Érdekes volt önmagát ilyennek látni, hiszen azzal tisztában volt, külön-külön megfelelhet az elvárásoknak, de ha mindegyiket kipipálja, akkor ott áll Selena előtt, mint potenciális vőlegény. Ennyire egyszerű lenne?

Amióta egy barátnőmtől megkaptam életem első blogját, küzdök ... csatát vív bennem a neveltetésemből adódó tartózkodás és a bensőmet feszítő kitárulkozási kényszer. Rendre elvesztem a harcot, ezért is született meg ez az új blog az első - mára már megszűnt - felület után immár negyedik szolgáltatónál. Csak remélni merem, hogy mostanra letisztult a saját elképzelésem is a tartalomról. A tartalomról, mely ez esetben elsősorban az írásaim népszerűsítését szolgálja. Nehéz helyzetben van ugyanis, aki a fiókon kívül szeretné megmutatni a gondolatait. Nem az írás a nehéz. Még csak nem is a publikálás, bár, ehhez is kell egy adag merészség. A legnehezebb megtalálni azokat, akik még nem is tudják, de kíváncsiak Rád. Ehhez a kereséshez lesz kulcs ez a blog. Remélem, Rátok találok! Remélem, rám találtok!